27

Másnap

Reggel hét óra volt: a nap első sugarai beragyogták a kis tavakat, amelyekben a nap, mint valami izzó golyó tükröződött vissza. Athos fölébredt, kinyitotta hálószobájának a folyóra nyíló ablakát, és körülbelül tizenöt lépésnyi távolságban megpillantotta az altisztet és az embereket, akik előző este elkísérték, és akik, miután a hordókat lerakták, visszatértek a táborba a jobb oldali úton.

Miért jöttek vissza ezek az emberek, mikor pedig visszamentek a táborba? Ez a kérdés merült fel hirtelen Athos előtt.

Az altiszt nyújtogatta a nyakát, mintha lesné azt a percet, amikor a nemesúr megjelenik az ablakban, hogy megszólíthassa. Athos meglepetve, hogy viszontlátja azokat, akik az előző este eltávoztak tőle, meg is mondta nekik, mennyire meglepi őt visszatérésük.

- Nincs ebben, uram, semmi meglepő - szólt az altiszt -, mert tegnap a tábornok meg­parancsolta, hogy vigyázzak uraságod biztonságára, s a parancsnak engedelmeskednem kell.

- A tábornok úr a táborban van? - kérdezte Athos.

- Minden bizonnyal, uram, minthogy tegnap, mikor elbúcsúztak egymástól, visszatért a táborba.

- Kérem, várjon meg engem itt, elmegyek a tábornokhoz, hogy jelentést tegyek neki arról, milyen hűségesen teljesíti a kötelességét, és hogy visszavegyem a kardomat, amelyet tegnap a tábornok asztalán felejtettem.

- Hát ez nagyszerű - mondta az altiszt -, mert éppen erre akartuk kérni.

Athos az altiszt arcán mintha valami gyanús kedélyességet vett volna észre, de azt gondolta magában, hogy a klastromi kaland bizonyára fölkeltette ennek az embernek a kíváncsiságát, és így nem csodálatos, hogy arcán visszatükröződik az az érzés, amely belül izgatja.

Athos tehát gondosan bezárta lakása ajtajait, és a kulcsokat Grimaud-ra bízta, akinek lakásául az a fészer szolgált, ahonnan a kamra nyílt, amelyben a hordók voltak elrejtve. Az altiszt La Fère grófot egészen a táborig kísérte. Ott új őrség várt rájuk, és felváltotta a négy embert, akik eddig kisérték Athost.

Az új őrség parancsnoka Digby hadsegéd volt, aki az egész úton oly ijesztő pillantásokat vetett Athosra, hogy La Fère gróf egyre azon töprengett, vajon miért őrködnek felette most olyan szigorúan és éberen, holott előző nap meghagyták teljes szabadságát.

Mindazonáltal folytatta útját a főhadiszállás felé, és nem közölte senkivel megfigyeléseit, amelyeket a körülötte lévő emberekről, tárgyakról tett. Monk sátrában, ahol előző nap járt, most három magas rangú tisztet talált, az egyik Monk helyettese volt, és mellette két ezredes. Athos megismerte kardját; változatlanul ott volt a tábornok asztalán, azon a helyen, ahol előző este hagyta.

Athost a tisztek közül eddig még egyik se látta, ennélfogva nem ismerte. Monk helyettese, amikor megpillantotta Athost, azt kérdezte, hogy bizonyosan ugyanaz a francia nemes-e, akivel a tábornok tegnap kiment a sátorból.

- Ő az, milord - felelte az altiszt -, saját személyében.

- De hiszen - szólt Athos felsőbbséggel - nem is tagadom, hogy az vagyok. És engedjék meg, uraim, hogy most én kérdezzem, mire valók ezek a kérdések, kivált pedig miért teszi fel ezeket a kérdéseket ezen a hangon?

- Uram - felelte Monk helyettese -, azért tesszük fel kérdéseinket, mert jogunk van hozzá, és ami a hangnemet illeti, hát ebben a helyzetben ez a megfelelő hangnem.

- Uraim - szólt Athos -, maguk nem tudják, ki vagyok, de meg kell mondanom, hogy ebben a táborban nem ismerek el Monk tábornokon kívül magammal egyenrangú embert. Hol a tábornok úr? Kérem, vezessenek eléje, és ha ő fog engem kikérdezni, akkor felelek. Mégpedig úgy, hogy remélem, meg lesz válaszommal elégedve. Tehát újra kérdezem, uraim, hol a tábornok?

- Ejh, a fűzfán fütyörésző rézangyalát! Magának jobban kell tudnia, mint nekünk, hogy hol a tábornok úr! - szólt Monk helyettese.

- Nekem?

- Magának bizony.

- Uram - felelte Athos -, nem értem, mit mond.

- Mindjárt meg fogja érteni, és kérem, kissé lejjebb a hanggal! Mit mondott magának tegnap a tábornok?

Athos megvetően mosolygott.

- Ne tessék mosolyogni! - kiáltott föl az egyik ezredes ingerülten -, hanem tessék a kérdésre felelni.

- Én pedig kijelentem, hogy egyáltalán nem fogok semmiféle kérdésre felelni, amíg nincs itt a tábornok.

- De hiszen - szólt ugyanaz az ezredes, aki az imént beszélt - lehetetlenséget kíván tőlünk, mint jól tudja.

- Már másodszor kapom ezt a különös választ arra a kívánságomra, hogy a tábornok úrral szeretnék beszélni - mondta Athos. - A tábornok úr tehát nincs itt?

Athos kérdése oly jóhiszeműnek látszott, és arcán oly naiv meglepetés tükröződött, hogy a három tiszt egymásra nézett. Monk helyettese vette át a szót, a másik kettő hallgatólagos beleegyezésével.

- Mondja, uram - kérdezte -, a tábornok tegnap az apátságban búcsúzott el magától, ugye?

- Ott, uram.

- Maga onnan hova ment?

- Erre a kérdésre nem nekem kell felelni, hanem azoknak, akik engem elkísértek. Tehát a maguk katonáinak. Kérdezze meg őket.

- De ha nekünk úgy tetszik, hogy magát kérdezzük?

- Akkor nekem úgy fog tetszeni, uram, hogy azt feleljem: én itt senkitől se függök, én itt csak a tábornokot ismerem, és csak a tábornok kérdéseire vagyok hajlandó felelni.

- Rendben van, uram, de minthogy itt mi vagyunk az urak, haditanáccsá fogunk alakulni, akkor pedig felelnie kell, mert bírái előtt fog állni.

Athos arcáról csak meghökkenés és megvetés tükröződött, nem pedig félelem, mint ahogy a tisztek a fenyegetéstől várták.

- Skót vagy angol bírák ítélkeznek fölöttem, aki a francia király alattvalója vagyok? Fölöttem, aki a brit becsület védelme alá vagyok helyezve? Tisztára megbolondultak az urak! - szólt Athos vállvonogatva.

A tisztek egymásra tekintettek.

- Azt állítja tehát - mondták Athosnak -, hogy nem tudja, hol a tábornok?

- Erre a kérdésükre már feleltem.

- Igaz, de hihetetlen dolgot válaszolt.

- Bármily hihetetlen, mégis igaz. A hozzám hasonló rangú emberek nem szoktak hazudni. Én nemesember vagyok, mint már mondtam, és amikor kard van az oldalamon, higgyék meg, senki se mondhat nekem olyan dolgokat, amelyeket nem akarok meghallgatni; de kardomat túlságig vitt figyelmességből tegnap ott hagytam azon az asztalon, most is ott van még, nincs a kezem ügyében fegyver; ha bíráim akarnak lenni, ítélkezzenek felettem, ha hóhéraim akarnak lenni, öljenek meg.

- De kérem, uram!... - szólt Monk helyettese valamivel udvariasabb hangon, mert meglepte őt Athos nagyszerű fellépése és hidegvére.

- Nézzék, én azért jöttem Monk tábornokhoz, hogy vele bizalmasan megbeszéljek rendkívül fontos dolgokat. A tábornok nem mindennapi fogadtatásban részesített. Erről meggyőződ­hetnek katonáik jelentéséből. Ha tehát a tábornok engem oly kitűnően fogadott, bizonyára tudta, milyen jogcímem van a tiszteletre. Csak nem képzelik, hogy elárulom itt a titkaimat, vagy éppenséggel a tábornok úr titkait!

- De végül is mi volt azokban a hordókban?

- Megkérdezték ezt a katonáiktól? Mit feleltek?

- Azt mondták, hogy puskapor és ólomgolyók vannak bennük.

- Ki világosította fel őket erről? Ezt is meg kellett, hogy mondják.

- A tábornok; csakhogy minket nem lehet ám félrevezetni.

- Vigyázzon, uram, most már nem engem hazudtol meg, hanem a saját vezérét!

A tisztek újra összenéztek. Athos folytatta:

- Katonáik előtt mondta nekem a tábornok, hogy várjak nyolc napig, és nyolc nap múlva megadja nekem azt a választ, amelyet várok tőle. Megszöktem talán? Nem; várom a tábornokot.

- Azt mondta a tábornok úr, hogy nyolc napig várjon? - kiáltott föl Monk helyettese.

- Annyira a lelkemre kötötte ezt, hogy bár nekem van egy kis vitorlásom, amely itt horgonyoz a folyó torkolatánál, és tegnap nekem módomban lett volna hajóra szállnom és elutaznom, mégis maradtam, de csakis azért, mert a tábornok úr így kívánta. Őlordsága arra kért, hogy ne utazzam el, amíg nála egy utolsó kihallgatásra nem jelentkezem, amelynek idejét maga a tábornok úgy állapította meg, hogy egy hét múlva lesz. Mondom tehát, hogy várom a tábornokot.

Monk helyettese a másik két tiszt felé fordult, és halk hangon így szólt:

- Ha ez a nemesúr igazat mond, még van reményünk - szólt. - A tábornok úrnak talán titkos tárgyalásai voltak, és még nekünk se akart szólni róluk. Ilyenformán egy heti távollétére kell elkészülnünk.

Ezután Athos felé fordult:

- Uram - mondta neki -, kijelentése rendkívüli fontosságú. Hajlandó volna eskü alatt megismételni?

- Uram - felelte Athos -, én olyan világban éltem mindig, ahol a szavamat a legszentebb eskünek tekintették.

- Ezúttal azonban sokkal súlyosabb a helyzet, mint amilyenben maga valaha is lehetett. Egy egész hadsereg sorsáról van szó. Gondolja meg: a tábornokunk eltűnt, és most keressük. Hogyan magyarázzuk meg az eltűnését? Természetes módon tűnt-e el? Vagy valami bűntény­nek lett-e áldozata? Minden eszközzel folytatnunk kell-e a nyomozást? Vagy várjunk türelem­mel?... Ebben a pillanatban minden attól függ, hogy maga mit fog mondani.

- Ha így kérdeznek, akkor felelni is fogok -, szólt Athos. - Igen, felkerestem Monk tábornokot, hogy vele bizalmasan tárgyaljak, és válaszát kérjem egy bizonyos ügyben. A tábornok nem adhatott választ, valószínűleg azért, mert ütközetre készült, de megkért, maradjak még nyolc napig abban a házban, amelyben eddig laktam, és megígérte, hogy egy hét múlva viszontláthatom. Mindez igaz, esküszöm az élő Istenre, aki teljhatalmú ura az én életemnek is, a magukénak is.

Athos oly ünnepélyesen, oly fennkölten mondta ezeket a szavakat, hogy csaknem meggyőzte velük a három tisztet. Az egyik ezredes azonban tett még egy kísérletet:

- Elhisszük, amit mond - szólt -, de egész előadásában van valami különös, érthetetlen rejtély. A tábornok sokkal előrelátóbb ember, semhogy hadseregét egy csata küszöbén elhagyja, úgy hogy egyikünket se értesítsen távozásáról. Ami engem illet, megvallom, azt hiszem, valami egészen különös esemény okozhatta a tábornok eltűnését. Tegnap idegen halászok jöttek a táborba, hogy eladják halaikat. A skótok mellett helyezték el őket, vagyis azon az úton, ame­lyen a tábornok úr az apátság felé elindult ezzel az úrral; visszafelé is arra kellett jönnie. Az egyik halász kísérte el lámpással. És ma reggel a halászok a bárkájukkal együtt nyomtalanul eltűntek, elvitte őket a dagály.

- Én ebben semmi különöset nem látok - szólt Monk helyettese -, elvégre nem voltak hadifoglyok.

- Nem; de ismétlem, az egyik halász világított a tábornok és ez előtt az úr előtt, amikor az apátság pincéjébe mentek, és Digby állítja, hogy a tábornok úrnak nagyon gyanúsak voltak ezek az emberek. Mármost ki győz meg minket, hogy ezek a halászok nem játszottak-e össze ezzel az úrral, és hogy cselük sikerülvén, az úr, aki igen bátor férfi, nemcsak azért maradt-e itt, hogy jelenlétével megnyugtasson bennünket, és megakadályozza, hogy kutatásainkat a helyes irányba tereljük.

Ez a beszéd nagy hatással volt a másik két tisztre.

- Uram - szólt Athos -, engedje kijelentenem, hogy okoskodása rám vonatkozólag látszatra igen körmönfont, valójában azonban könnyen megdönthető. Azt mondja, hogy azért maradtam, hogy elhárítsam gyanújukat. Éppen ellenkezőleg; a gyanú éppúgy hárulhat rám, mint magukra, és én azt mondom: lehetetlen, uraim, hogy a tábornok egy csata küszöbén elmegy, úgy, hogy senkinek se szól róla. Csakugyan történhetett valami különös dolog, és ahelyett, hogy tétlenül várakoznának, mindent meg kell tenniök, hogy felkutassák Monk tábornokot. Én a foglyuk vagyok, akár becsületszóra, akár másként. Becsületbeli ügyem annak tisztázása, hogy mi történt Monk tábornokkal. Annyira, hogy ha azt mondanák nekem: menjek el, azt felelném; nem, itt maradok. És ha a véleményemet kérik, ezt felelem: igen, a tábornok valami összeesküvés áldozata, mert ha el akart volna menni táborából, azt nekem megmondta volna. Keressék, kutassanak utána, uraim, kutassák át a földet, kutassák át a tengert, mert a tábornok nem utazott el, vagy legalábbis nem a maga jószántából.

Monk helyettese intett társainak.

- Nem, uram - szólt Athoshoz -, most maga az, aki túloz. A tábornokkal nem történhettek sajnálatos események, hanem éppen ellenkezőleg, az eseményeket kétségtelenül maga a tábornok irányította. Monk gyakran meg szokta tenni azt, amit most tett. Nem helyénvaló tehát a riadalom; valószínűleg csak igen rövid ideig marad el, ezért óvakodjunk nagy zajt csapni távolléte körül, merő kishitűségből, amit a tábornok bűnünkül róhatna fel, mert könnyen demoralizálhatjuk a hadsereget. Távozásával a tábornok csak azt bizonyítja, mennyire bízik bennünk, legyünk tehát méltók bizalmára. Ennélfogva a legmélyebb csönd áthatolhatatlan fátyla födje az egész ügyet. Ezt az urat őrizetben tartjuk, nem a bűnténnyel kapcsolatos bizalmatlanság okán, hanem hogy a tábornok távollétének titka bizonyosan köztünk maradjon Ezért a titokról csak nekünk szabad tudnunk, további rendelkezésig ez az úr a főhadiszálláson fog lakni.

- Uraim - felelte Athos -, elfelejtik, hogy a tábornok ma éjszaka őrizetemre bízott egy letéti tárgyat. Adjanak mellém akkora őrséget, amilyet csak akarnak, verjenek láncra, ha úgy tetszik, de hagyjanak meg abban a házban, akár mint börtönben. A tábornok, erre nemesi becsület­szavamat adom, visszatérve, igen rossz néven veszi majd, ha ebben a pontban nem követik rendelkezését.

A tisztek egy percig tanakodtak, majd Monk helyettese így szólt:

- Jól van, uram, térjen vissza házába.

Ezután ötven főből álló őrséget rendeltek Athos mellé, aki bezárkózott házába, az őrség pedig egy percig se tévesztette szem elől.

A titok titok maradt, de az órák, a napok múltak, és Monk tábornok nem tért vissza főhadiszállására, és hírt se kapott róla senki.